2012. március 31., szombat

A Szerelmi bájital "szövegkeverője"


Felice (Giuseppe) Romani
(1788-1865)

Felice Romani itáliai szövegkönyvíró volt, olyan nagy operaszerzők kor- és munkatársa, mint Bellini, Donizetti és Rossini. Nagypolgári családba született, kiváló neveltetésben volt része. Pisában és Genovában tanult jogot és irodalmat. Amikor világossá vált számára, hogy a genovai egyetemtől nem kap katedrát, elhatározta, utazni fog. Eljutott Franciaországba, Spanyol- és Görög- valamint Németországba. Ezt követően Milánóban telepedett le, nagy valószínűséggel 1812 és 1813 között. Először Mayrral együtt próbálkozott szövegkönyvet írni, méghozzá nem is sikertelenül. Ettől fogva Romani már másodrangú írónak számított, az akkoriban nagyon is virágzó „librettista piacon”. Nem is az írótársak, hanem a zenészek fedezték fel őt maguknak. Persze ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve csupán librettók készítéséből tartotta volna fenn magát, hiszen írt ő másfelé is. Bizonyíték erre az a sajtóvita, amely – nem csupán zenei témában – bontakozott ki közte, valamint Grossi és Manzoni között ilyen-olyan folyóiratok hasábjain. A zenei karrierre még várni kellett.
A húszas évek végén a Romani-librettókra írt műveket elsősorban Milánón kívül játszották. A milánói áttörést a Bellinivel és a Donizettivel folytatott munkáinak köszönhette. Az 1830–31-es karneváli szezonban, a Teatro Carcanóban játszották a Boleyn Annát és a La sonnambulát. Ez Romani pályájának legintenzívebb időszaka. Noha szerződés kötötte néhány milánói impresszárióhoz, a harmincas évek elején számos máshonnan jött kérésnek is eleget tett. Legalábbis tett volna, ha nem hajszolja agyon magát: évi öt-hat librettóval tudott elkészülni, ami abszurd (gondoljunk csak bele az állandó egyeztetésekre a zeneszerzőkkel). Sok munkájával késett tehát, ami vitákhoz, kisebb-nagyobb háborúskodásokhoz vezetett.
Gaetano Donizetti
(1797-1848)
Nem is bírta sokáig ezt a hajszolt életet. Noha egyre jobban keresett, 1834-ben elfogadott egy állást, mellyel bevételeit megduplázta: Torinóban a Savoy udvarnál lett a Gazzetta ufficiale piemontese főszerkesztője. Nem mondanám, hogy ez a döntés lelki békét is hozott neki, hiszen 1835-ben még elfogadott egy operafelkérést, de nem maradt rá ideje. Végül a kért librettó nem is készült el. 1842-ben feleségül vette a fiatal milánói Emilia Brancát, aki később életrajzot is írt róla, bár nem egészen elfogulatlant. Állítólag olyan, mint egy szent életrajza, magam sajnos nem olvastam. Romani 1849-ben elveszti főszerkesztői állását, de nem végleg, hiszen később – nagy nehézségekkel ugyan – de visszaveszik, s jogosult lesz nyugdíjra is. 1850 és 55 között újra librettókat ír. Ekkorra már egyike Itália legnevesebb szövegkönyvíróinak. 1865-ben úgy hal meg, hogy nem tudja befejezni szövegkönyveinek összkiadását.
Romanitól összesen 90 szövegkönyv maradt fenn, amelyekre 34 zeneszerző komponált operát. Köztük a legismertebbek: Rossini, Donizetti, Bellini, Meyerbeer, Mayr, Mercadante, Pacini és Vaccai. Sikerét annak is köszönhette, hogy többnyire Milánóban tartózkodott, mely város a zeneszerzők számára különösen fontos volt. Persze ne hallgassam el Romani tehetségét sem. Mindig is törekedett a világos cselekményvezetésre (nem elhanyagolható a korabeli librettók ismeretében), a szituációk hatásos elhelyezésére és a drámai feszültségkeltésre. Különös érzékkel írt könnyen megzenésíthető szövegeket. Kortársai, Romanelli, Tottola vagy Rossi nem voltak ennyire tehetségesek, éppen ezért sok zeneszerző már megzenésített operákra is egyszerűen ráhúzatta a Romani-szövegeket, sőt néhány esetben maga Romani végezte el ezt a munkát. A Francesca da Riminiből 11, a Caterina di Guisából 9, a Colombóból pedig 8 változat maradt az utókorra.
A szokásnak megfelelően Romani általában már meglévő forrásból dolgozott, többnyire a francia irodalmat használta, így például 17–18. századi tragédiákat (Corneille-től, Voltaire-től), de írt szöveget más mű alapján is, így például Calderón és Shakespeare (Mennone e Zemira, 1817; Rodrigo di Valenza, 1817, Lear király; Amleto, 1822) darabjait alapul véve. Ismerünk olyan, párizsi színházakban játszott könnyedebb darabot is, amelyet feldolgozott: Margherita d'Anjou, 1820, a Pixérécourt; vagy az Amina, ovvero L'innocenza perseguitata, 1824). Érzékenyen figyelte a párizsi irodalmi sikereket, így hamar felfigyelt olyan művekre is, mint Victor Hugo Lucretia Borgiája. Sajnos ezzel gondja is akadt, hiszen a Donizetti-féle megzenésítést eredeti formájában, francia kérésre betiltották. Romani kénytelen volt átdolgozni librettóját. A sokrétű forrásfelhasználás ellenére klasszikus irodalmi felfogása nem változott.  Tudta, milyen operai konvencióknak kell megfelelnie, s ezekhez alkalmazkodva dolgozott. Ismerte a közönség és az alkotók vágyait: a „gyönyörű természet”, az „emberi méltóság” bemutatásának óhajtását, illetve figyelemmel volt az erős drámai jelenetek helyes megrajzolására.
Vincenzo Bellini
(1801-1835)
Romani „első osztályú költőként” aposztrofálta magát (ami akkoriban annyit jelentett, hogy ő volt az új Metastasio), de nem „hírneve” volt a legnagyobb előnye. Bár tényleg nagyszerűen és könnyedén írt, a zeneszerzők rugalmasságát és gyors felfogóképességét szerették csak igazán. Bölcs volt abban is, hogy nem kötelezte el magát egyetlen színházhoz, hanem szerződéseit alkalomról alkalomra kötötte. Sőt, ami még inkább a bölcsessége mellett szól: a zeneszerzőkkel sokkal távolságtartóbb volt, mint utódai. Ez lehetővé tette számára, hogy saját elgondolásait is érvényre juttassa. Nem sokkal később Piave Verdinek szinte a szolgálatában állt, ki volt szolgáltatva a zeneszerző minden hangulatváltásának, és néha igen furcsa igényeinek is. Romani ezzel szemben felvonásonként küldte az anyagot, mégpedig igencsak kidolgozva, s arra törekedve, hogy a komponista abban már ne találjon semmi kivetnivalót. Még az olyan nagy zeneszerzők, mint Donizetti, vagy Mercadante is többnyire beleegyeztek a Romani által ajánlott változtatásokba. Sőt, olyan is volt, hogy egyszerűen csak kikérték véleményét, majd a premier előtt röviddel felfogadtak valakit, aki megírta a szöveget, ha éppen Romani nem tudta elvállalni a munkát.
Persze az ő életében is voltak kivételek: Bellinivel és Meyerbeerrel egészen másképp alkotott. Dokumentumok bizonyítják, hogy Bellinivel többször úgy dolgoztak együtt, hogy már a szöveg megírásának időszakában egyeztettek, s kölcsönösen adtak ötleteket. Talán ennek is köszönhető, hogy párosuk hihetetlen sikereket könyvelhetett el magának. Nos, a Romani-Bellini, illetve a Romani-Donizetti együttműködés nélkül az itáliai opera aranykora biztosan sápadtabban fénylett volna.
(Alessandro Roccatagliatinak a Grove Online-on megjelent írása nyomán)