Eduard Hanslick: Liszt Ferenc halálára

Liszt Ferenc (1811-1886)

Liszt Ferenccel a modern szellem egyik legkülönösebb és legragyogóbb alakja hunyt el. Soha nem ünnepeltek jobban művészt, nem rajongtak körül jobban férfit, nem volt személyiség népszerűbb, mint ő. Minden gyermek ismerte ezt az éles arcvonallal mintázott, méltóságos főt; simán leomló hajával, az energikusan előreugró homlokcsontja alól értelmesen fénylő szemével, finom – szájszögleténél ironikusan felhúzott – ajkaival. Nem volt ennél jellegzetesebb és ismertebb arc Európában. Emlékszünk a percre, amikor Liszt öt évvel ezelőtt, egy kvartett-estély kellős közepén, mint szerény hallgató lépett be a bécsi Musikverein termébe, az egész publikum feléje fordult, és hirtelen önkéntelen tapsban tört ki. Ugyanez történt Párizsban, Londonban – hol nem? Liszt fejedelem volt, kinek birodalmában a nap sohasem nyugszik le. Honnan ez a varázslat, mellyel öregkorában is mindig, minden társaságot elbűvölt? A zongoravirtuóz varázslata volt? Csak kevés idős ember dicsekedhet ma azzal, hogy Lisztet, az igazi fiatal Lisztet hallgathatta: élete utolsó negyven évében távol tartotta magát a nyilvános koncertezéstől. Aki pedig először csak a legújabb időkben volt tanúja játékának, azt az egykori Liszt árnyéka érinthette csupán. De több, Liszthez hasonlóan, hajdan nagy és ünnepelt árny jár-kel évtizedek óta szótlanul közöttünk, és senki nem ajándékoz nekik komolyabb figyelmet. Esetleg a zeneszerző Liszt az, akit mindenütt körülujjonganak? Kompozícióit, kétes értékű, ingadozó sikerű műveit csak egy kis csoport tiszteli osztatlanul. Az író netán? Bőbeszédű könyveit kevésbé önmagukért, mint inkább a szerző személyéért ütik fel, és valószínűleg ritkán olvassák végig. Tegyük fel, létezik egy hasonló adottságú, Liszt virtuozitásával rendelkező, de jelentéktelen megjelenésű, hűvös viselkedésű úriember, aki liszti szimfóniákat komponál, liszti könyveket ír – elképzelhetetlen lenne, hogy ő is a Lisztnek kijáró hódolat részese legyen. Nem a virtuóz, de nem is a zeneszerző, vagy az író, még csak e három együttvéve sem, hanem csak e tulajdonságoknak éppen ebben a vakító fényű, különös, egyedülálló személyiségben való megtestesülése tudott még hatvan év után is az egész művelt világra ilyen roppant hatást tenni. Ellenállhatatlan varázslat rejtőzött Liszt személyiségében: szabad és nyílt volt, mégis titokzatosság övezte. Mindig lelkesen, szellemesen, éles eszűen, érdeklődve a művészet, a tudomány, a társadalom és a politika iránt, telve az emberiség felé mutatott nemes, tettre kész együttérzéssel, ugyanakkor az egyént is megbecsülő szeretetével, Liszt akkor is kedvence lett volna a világnak, ha a dicsőség varázs- és fiatalító erejét nem élvezte volna annak teljességében. A majdhogynem kényszerítő hatalomról, amit Liszt azokra gyakorolt, akikkel dolga volt, Ambros találóan azt mondta: „Akár, mint Marius-hoz egy kimber gyilkost, akár egy kritikust küldenének hozzá, és neki csak annyi ideje lenne, hogy tíz szót váltson a gyilkossal vagy a kritikussal, már megmenekülne”. Liszt alkotásairól lehet bármilyen véleményünk: személyével olyan, mindenütt világító fény alszik ki, amelyhez fél évszázadon át hozzá voltunk szokva. Liszttel tagadhatatlanul korunk arcának egy jellegzetes, eleven vonása tűnik el, olyan meghatározhatatlan űr keletkezik, melyet más nem tölt be soha.

Liszt saját kezűleg írt levele

Kérdésemre, nem gondolt-e arra, hogy visszaemlékezéseit megírja, Liszt 1878-ban azt válaszolta: az élete oly sok időt vesz el, hogy azt végképp nem tudná megírni. A Liszt tollából származó emlékiratoknak felbecsülhetetleneknek kellene lenniük; elismerésre méltóbbak, úgy vélem, és maradandóbbak is, mint legnagyobb szabású zeneművei. Leginkább egy hivatásos életrajzíró vázolhatná fel életét, mégpedig a jóakaratnak és az iróniának azzal az eredeti keverékével, amely Lisztet is jellemezte. Könyve kevesebb ívből állhatna, és legalább tízszer lényegesebb tartalmat hordozhatna, mint az elbűvölt Louise Ramanné. Liszt életpályája, bőséges anekdota-cicomáival együtt általánosan ismert. Liszt két évvel Richard Wagner előtt, egy évvel Schumann és Chopin, illetve két évvel Mendelssohn után született. Indulása a többi csodagyerekéhez volt hasonló; csakhogy a csodák nála nem maradtak abba a gyermekkor elmúlásával, hanem folyamatosan és meglepően gyorsan sokasodtak és teljesedtek ki. A kilencéves fiú első nyilvános fellépésétől kezdve soha nem tűnt el korunk látóteréből. Fejlődésére nézve fontos volt az első, szilárd alapú képzés, melyet Bécsben kapott, de sokkal nagyobb jelentőséggel bírt az azt követő hosszú évekig tartó párizsi tartózkodás. A fiatal Liszt szellemi és érzelmi élete itt izgalmas érési folyamaton ment keresztül. Tizenhat évesen egy huszonnégy éves érettségével rendelkezett. Lelkesen csatlakozott a francia romantikus iskolához, Victor Hugo, Lamartine, Alfred de Musset, Georges Sand és Lammenais abbé társaságát élvezte; rajongott a júliusi forradalomért, a szabadságért és egyenlőségért, de egyúttal a legmagasabb arisztokrácia szép hölgyeiért is. Nem kétséges, hogy ezek a párizsi évek adták a legfeltűnőbb színt Liszt kaméleonszerű egyéniségéhez. Németországban is legszívesebben franciául beszélt, németekkel francia nyelven levelezett, s könyveit is ezen a nyelven írta. És mégis a német volt az anyanyelve. Magyarország határvidékén született és nevelkedett, ott, ahol akkoriban a német nyelv és német szokások uralkodtak, és így soha egy szót sem tudott magyarul. Német, francia, magyar volt – ki hogy akarja. Folytonos nagy utazásai és világhíre idő előtt kozmopolitává tették, egyszerre volt otthon mindenütt és sehol. A világfi magasabbrendűségének bizonyára jót tett ez a tarka kozmopolitizmus, művészi elmélyülésének és megszilárdulásának aligha. Hasonlóképpen, a lázas sietség és „habzsolás”, mellyel Liszt Párizsban az addig elhanyagolt képzését behozni igyekezett, úgy hogy minden számára fellelhető költőt, filozófust, műkritikust és történetírót összevissza tanulmányozott, fontos és érezhető nyomokat hagyott későbbi tevékenységén.

A Spanyol rapszódia első kiadása

Liszt 1838-ban Párizsból indult első művészi útjára Bécsbe és Németországba. Felesleges beszélni a mindenkin úrrá levő lelkesedési mámorról. Lehetetlen leírni azt a varázslatot, amely Liszt zongorajátékában rejlett. A kor két nagy muzsikus tanúját hívjuk segítségül, olyanokat, kik mindketten a virtuóz-kultusz ellenségei voltak, ezen felül Liszt szerzeményeitől idegenkedtek, s még ennek ellenére is megérezték játékának varázshatalmát: Mendelssohn és Schumann. „Liszt,” írja édesanyjának Felix Mendelssohn, „ujjai mozgékonyak, a muzikalitás pedig minden porcikáját átjárja, melynek sehol sincs párja. Nem láttam még olyan zenészt, mint Liszt, akinél a zenei érzelem egészen az ujjhegyekig hatol, s onnan közvetlenül áramlik ki”. Még melegszívűbb Schumann ítélete, melyet saját zenei újságjában tett közzé: „Ez már nem ilyen, vagy olyan zongorajáték, hanem egy merész jellem megnyilatkozása, akinek az uralkodáshoz és a győzelemhez egykor a végzet a veszélyes fegyverek helyett a művészet békés eszközét adta. A művészek jönnek és mennek – merészségben és energiában viszont mindnek meg kell hátrálni előtte”. A negyvenes években volt szerencsém Lisztet gyakran hallani, és ezt a benyomást a még oly nagy virtuózok közül sem volt képes senki kitörölni vagy elhomályosítani. Liszt zongorajátéka összehasonlíthatatlan. Rubinstein, ma bizonyosan a leghatalmasabb virtuóz, csak fizikai erejében múlja felül őt; Liszt tudott egyenetlenül, ötlettelenül, szertelenül játszani, de a durvaság távol állt tőle. Aki Schubert Wanderer-fantáziáját, vagy Weber „Felhívás keringőre” című darabját hallotta Liszttől, majd később Rubinsteintől, tudja, hogy Liszt volt a sokkal nemesebb, finomabb muzsikus. Mai zongoravirtuózaink csak értékesebb programjukkal vannak előrébb. Liszt hangverseny-repertoárja egy régen elhalványult, számunkra idegen korszakot idéz; túlnyomórészt operafantáziákból, briliáns átiratokból, gyakran igen középszerű szalon- és bravúrdarabokból, adott esetben egy Weber-műből, vagy egy népszerűbb Beethoven-szonátából állt. Rossini Tell-nyitánya Liszt egyik kedvenc sikerszáma volt. Hogy Schumanntól semmit nem játszott, aki úgy sokkal korábban megkapta volna a neki kijáró elismerést, annak igazságtalanságát a későbbi években Liszt maga is belátta, és dicséretes őszinteséggel fájlalta.

Richard Wagner (1813-1883)

1838-tól 1848-ig, tíz éven át tartott Liszt egész Európát átfogó győzelmi menete. Ekkor, sikereinek csúcsán, hirtelen megszakította virtuóz pályáját, hogy kizárólag zeneszerzőként, karmesterként és tanárként tevékenykedjék. A forradalmi évek egy időre elterelték a nyilvánosság figyelmét személyéről, de 1850-ben, amikor Richard Wagner érdekében lelkesen és sikerrel lépett fel, Liszt újra középpontba került. Azáltal, hogy mint „rendkívüli udvari karmester” Weimarban először vezényelte a Lohengrint, és hogy egy írásában azt, mint a drámai zene kívánatos ideáját dicsérte, Lisztnek sikerült a Wagner iránti érdeklődést széles körben felébresztenie, és a Lohengrin általános elfogadását nagyjából egy évtizeddel előbbre hoznia. Ettől a pillanattól kezdve Liszt számított a „jövő zenéje” fő tekintélyének (Wagner, aki akkoriban menekültként Svájcban tartózkodott, nem tudott nagy hatást gyakorolni ebben a kérdésben), és Weimar vált az új irányzat követőinek zarándokhelyévé.
Egy, a figyelmet kevésbé felkeltő, a bonni Beethoven-ünnepre írt kantáta kivételével 1853-ig Liszt nem írt egyetlen nagyobb zenekari, vagy kóruskompozíciót sem. Majdnem kizárólag virtuóz zongoradarabok töltik meg a harmincas, negyvenes évekből származó műveinek impozáns jegyzékét. Ellentmondásosnak tűnhet zeneművek tekintetében, de Liszt azokban az operafantáziákban és átiratokban a legkellemesebb, legsajátosabb és legeredetibb, melyekben nem saját, hanem idegen témákat dolgoz fel. De mily bensőségesen tette Liszt magáévá az idegent, mily szellemesen tudta azt megváltoztatni, fokozni, díszíteni! Játékához hasonlóan zongorára írt művei is szerfelett tágították e hangszer lehetőségeit, és alkották meg a zongorajáték addig nem sejtett hatásokkal és izgalommal teli új technikáját. Akármennyi szertelen, furcsa és egyúttal triviális elem rejlik virtuóz szakaszának zongoradarabjaiban, helyesebben és előnyösebben mutatják nekünk az igazi Lisztet, mint későbbi szimfóniái és oratóriumai. A Don Juanra, a Luciára és más hasonlókra komponált fantáziái, mindenekelőtt azonban „Magyar rapszódiái”, melyek a cigányzenét valóban zseniálisan adják vissza, mind izgalmas kompozíciók és a zongoramuzsika történetének maradandó mérföldkövei. Mindenki, aki magát virtuóznak akarja nevezni, köteles ezeket tanulmányozni, és a világnak még akkor is örömet fognak szerezni, ha az már régen nem érdeklődik Liszt „Dante-szimfóniája” és a „Krisztus” iránt.

Úgy tűnt, Liszt hosszú ideig nem szánta rá magát, hogy a zongoradarabokról áttérjen a nagyobb művészi formákra. Amikor a nyelvész, Adolph Pictet egyszer e tekintetben meglepetésének adott hangot, Liszt egy levélben válaszolt, melyet legszebb szellemi megnyilvánulásai közé sorolunk: „Nem tudja, hogy a zongorától való búcsúról beszélnem olyan, mintha gyászolnék, mintha elrabolnák tőlem azt a fényt, mely fiatalkoromat bevilágította, és azzal elválaszthatatlanul összeforrt. Láthatja, a zongora olyan nekem, mint a tengerésznek a fregattja, az arabnak a lova – sőt, még annál is több! Eddig ez volt az énem, a nyelvem, az életem! Mindannak őrzője, ami lázas ifjúságom napjaiban bensőmben forrongott; neki hagyom örökül minden vágyamat, minden álmomat, minden örömömet és szenvedésemet. Húrjai megremegtek szenvedélyeim súlya alatt, készséges billentyűi minden kedélyemnek engedelmeskedtek. Hogy kérheti tőlem, hogy elhagyjam a színház és a zenekar csillogóbb és hangzatosabb sikereiért? Ó, nem! Még akkor sem, ha feltételeznénk, hogy az ilyen fajta harmóniákra már érett lennék, először csak akkor határoznám el magam szilárdan, hogy a zongorajáték stúdiumát és fejlesztését feladjam, ha már mindent megtettem, amit a mai napig elérni lehetséges.”

A "Szent Erzsébet legendája" kottája

E vallomás után tíz évvel viszont azt látjuk, hogy Liszt zongora iránt érzett szerelmét teljesen kiszorította becsvágya, hogy magát, mint teremtő zsenit a zene legmonumentálisabb formáiban tegye maradandóvá. Meglepi a közönséget a kilenc „Szimfonikus költemény” egyidejű megjelentetésével, melyeket később még hárommal egészít ki. Következik az „Esztergomi mise”, több zsoltár és kisebb egyházi kompozíció, a „Krisztus”, a „Szent Erzsébet” és a „Strasbourgi dóm harangjai” oratóriumok, valamint számos alkalmi és ünnepi zene. Itt nincs módomban közelebbről vizsgálni ezeket a részemről korábban már kimerítően tárgyalt műveket. Ezek az alkotások egyeznek abban, hogy túltengnek bennük a vakító külsőségek a zenei lényeg rovására, illetve az újdonságért küzdő lázas erőfeszítés az alkotó erővel szemben. A „Szimfonikus költemények” egytől egyig ugyanazon hamis elv szülöttei: Liszt nem zenei, hanem költői elemekkel akar komponálni; egy egységes zenei organizmus helyett valamely híres költemény vélt „utánköltését” adja, ami annál kérdésesebbnek tűnik, mennél hűségesebb kíván lenni. Sokan többre tartják egyházi kompozícióit; mi azonban nem találunk semmit a vallás átszellemült békéjéből abban a zenében, melyben az emberi szenvedélyek teljes zűrzavara tör felszínre, és amelyben a legrikítóbb színházi hatások keverednek az archaikus formák és beszédstílusok művi gyermekiességével. E művek mindegyike izgalmas szellemileg, tisztán művészi beteljesedést viszont egyikük se ad. Liszt minden hatásvadász eszközt megdöbbentő virtuozitással kezelt. De az örökké izgatott, folyton a legszínesebb környezetet áhító, és szétszórtságában tomboló, mindenütt ünnepelt és kényeztetett Liszt soha nem volt képes megszerezni magának azt a nyugalmat és belső összeszedettséget, amely a kiérlelt, maradandó műalkotások feltétele. Nem gondolom, hogy Liszt e szimfóniái és oratóriumai befolyásolnák korunk zenéjének fejlődését, sőt abban sem hiszek, hogy hosszú élettartam jutna nekik osztályrészül. Ha kaptak is lelkes tapsot, az sokkal inkább Liszt személyének, mint Liszt műveinek szólt. Most, hogy ez a hatalommal bíró varázslatos személyiség búcsút mondott a múlandó világnak, hangkölteményeinek „időtlensége” komoly próbát kell kiálljon. A jövő, mégpedig nem is egy messzi jövő dönti majd el, hogy tévedtem-e, amikor 1872-ben a „Krisztus oratórium” elemzését a következő szavakkal zártam: „Liszt nagy kórus- és zenekari kompozíciói már most csak feleannyira hatnak, ha Liszt személyének varázsa hiányzik. Halála után még egy darabig, mint egy búcsúzó napsugártól bearanyozva, itt-ott felvillannak majd, hogy a következő nemzedék legalább címüket ismerje. Az utolsó emberrel viszont, aki még elmondhatja magáról, hogy Lisztet személyesen ismerte, oratóriumainak utolsó lelkes rajongója is a sírba száll majd.”

A Magyar király-dal első kiadása

A legnagyobb feltűnést Liszt nem zenei teljesítményével keltette, hanem azzal, hogy huszonöt évvel ezelőtt Rómába ment és abbé lett. A legnagyobb tisztelettel igyekeztünk ennek a váratlanul jött rejtélyes eseménynek a közelébe kerülni, azért, hogy azt, mint Liszt mélyen vallásos vágyainak szükségszerű következményét tudjuk ábrázolni. Mintha a hívő katolikusoknak mind papokká kellene lenniük azért, hogy vallásos érzületeiket teljességükben meg tudják élni! Nem, nem kell az okot ilyen mélyen keresni. Még ha Liszt szenvedélyes szívében valahol a vallásos révület egy titkos forrása folydogált is, melyet az ellentétek izgalma soha nem hagyott teljesen kiszáradni, egész lényét a szépségnek szentelte, a művészet és az élet szépségének; elsősorban az esztétikumot kereste némi színpadiassággal fűszerezve. Az egyházi öltözet, amely egy magas, szikár, ősz alakot tiszteletreméltóvá tesz, adta meg neki a teatralitást. A papi ruha, nem pedig a papi rend. Ez utóbbival csak rosszul járt volna. Liszt ugyanis, miután megkapta az alsóbb rendeket, nem törekedett tovább a felsőbbek, még kevésbé egy lelkipásztori, prédikátori, kanonoki rang felé. A „magyar tiszteletbeli szerzetes ” soha nem gondolt arra, hogy valóban visszahúzódjék tonzúrás ferences testvéreinek kolostorába. Amikor Louis Ehlert először látta Lisztet abbéöltözetben, Rómában, s megdöbbenését nem tudta palástolni, Liszt – önmagán finom eleganciával végignézve – így szólt: „Jól áll, nem igaz?” Ez a „jól áll, nem igaz?” cseng vissza halkan zenéjének, írásainak, életének oly sok lapjáról. Ki is kárhoztathatná érte! Hiszen tényleg minden jól állt neki: a szalonfrakk és a fekete bársonyujjas fiatal korában, a hosszú reverenda pedig öregkorában. Véleményünket maga Liszt igazolja. Nem hivatását, nem életmódját, hanem csak ruháját cserélte papi öltözetre. Varázslatos világfiként, mint hajdanán, hölgyektől körülrajongva, mint hajdanán sietett a mi abbénk az egyik csillogó estélyről a másikra, az egyik zajos zeneünnepről a másikra és végül, közvetlenül halála előtt, a színházba, a „Trisztán és Izoldára” vitette magát. Az okot, amely Lisztet a klérus karjaiba vezette, romantikus-esztétikus természetében kell keresni, ez egyéniségének egyik vezérmotívuma – mégpedig egy igazán ártalmatlan motívuma. Soha senki ne legyen pap rosszabb szándékból!
Liszt még öregkorában is megdöbbentően tevékeny volt. Számos kompozíció, többnyire kisebb zongoradarabok és átiratok keletkeztek az utolsó években anélkül, hogy különös figyelmet keltettek volna. Még serényebben, gyümölcsözőbben tanított. A világ minden részéről özönlöttek hozzá a fiatal zongoristák, kik művészi beteljesülést és beavatást vártak attól, hogy Liszt tanítványaivá válnak. Az önmagát feláldozó önzetlenséggel, mellyel ő e jelöltek heves tanulási lázához viszonyult, egyetlen belső hangot követett. És csak ennek az Egy hangnak engedelmeskedett mindig, amikor segítőkész jósággal támogatta a fiatal zeneszerzőket, leveleiket megválaszolta, kézirataikat átnézte, ajánlásaikat elfogadta, sőt még kiadókat is keresett számukra. E szakadatlanul tevékeny jóakaratban mások iránt, kiknek kívánalmait saját munkái, saját érdekei, saját kényelme elé helyezte, Liszt Ferenc a művészettörténetben egyedülálló. Nem csak egyvalaki, hanem százak ismétlik majd sírjánál fájdalommal telve Mathias Claudius versét:

Egy jó ember fekszik itt a sírban – De több volt ő nekem ennél.

Eduard Hanslick, 1886

"Töltenek, és ismét isznak"

Két 19. századi litográfia apropóján

A' táborzás

Nyilván Bécs kulturális közelsége volt az oka, de a Császárvárosban kedvelt táncok hamar népszerűek lettek Magyarországon is. Volt is vita, milyen társastáncokat járjanak a magyar urak, és milyet ne?! 1832-ben a Társalkodóban a következő jelent meg:

„A tánc, a dal a nemzeti gondolkodás és érzelem tükre. Nemzeti táncunkra nézve leginkább az vala a baj, hogy azt mindeddig mesterség nem szedé kellő rendbe. A sok külföldi bizonyos lejtegetésű, s ezért könnyű tanulhatású tánc, de kivált az egyszerű keringésű indulatos Walzert ki fogják táncköreinkből szorítani.” (Társalkodó, 1932. március 31.)

Egy évvel később, amikor az első pesti táncmulatságot tartották, úgy tűnt a felhívás süket fülekre talált. A Hasznos Mulatságokban jelent meg az a beszámoló, amelyből most idézek:

„Fő tánc a német vala: százan és százan kerengtek a sima viaszos padlózaton, jobban, rosszabbul, félve, dühvel, az mint kinek kinek adaték.” (Hasznos Mulatságok, 1833. január 16.)

Magyar zenére egyszerűen nem akartak táncolni, mindenki Strauss és Lanner keringőit, galoppjait vágyta. Úgy tűnt, a társasági eseményekről végképp kiszorult a hazai tánc, a verbunkos, a lassú és a friss vagy a toborzó. Hogy ennek mi volt az oka? Pontosan megválaszolni ezt a kérdést ma már nem lehet.

„A magyar táncos természetes mozgásai, apró sűrű ugrásai, sokféle változásai, lába szép helyeztetése, különféle görbületet s deli termetének kényelmes hajlongása oly kellemessé teszi a táncot, hogy táncosné nélkül is örömest eljárjuk, midőn más nemzet a nélkül semmire sem mehet.” (Társalkodó, 1832. október 24.)

A magyar táncos büszke magánya hozta volna, hogy nem lett társasági tánc a verbunkos, vagy a hozzá hasonlók? Vagy túl nehezek, akrobatikusak voltak a mozdulatok?

„Gyakorta megesik, hogy némellyek abban tartván legművészibb ügyességöket, ha vadul szertehadarászva, hánykolódva tót ugrásokat vagy salto mortalékat mutathatnak, a nézőkben személyök iránti bámulást, vagy faunusi tiszteletet gerjeszteni, egyszersmind lábficamító mesterségöktől elijeszteni iparkodván.” (Társalkodó, 1832. október 24.)

Nos, sokféle okot hozhatnánk a magyar tánc „kihalására”, de talán a divat erősebb volt minden másnál. Pedig már jó tíz évvel ezelőtt többen felszólaltak a magyar tánc megmentése érdekében. Balla Károly a következőket írta:

„A szomorú állapot megváltoztatására azon kérdés fordul elő, miképpen lehetne a magyar táncot oly rendbe szedni, hogy az a muzsika méltóságának megfelelvén, kiirtatna belőle mindaz, ami a nemzeti bélyeg nagyságát alacsonyítani látszik: s lenne egy nemzeti tánc, mely a nemes társaságokba, idővel pedig az idegenek előtt is lábra kaphatna.” (Tudományos Gyűjtemény, 1823. július. VII. kötet, 85. lap)

A korabeli kottákban bőven van példa magyar táncra, még akkor is, ha ezek a legmagasabb körök számára rejtve maradtak. Nem paraszttáncra gondolok, hanem olyanokra, amelyeket kisebb társaságokban, a kis- és a középpolgárság estélyein jártak. A Lassú és a Friss pár a legnépszerűbb, kiemelkedő zeneszerzője pedig Rózsavölgyi Márk volt. Egy egri bálról közöl beszámolót a Honművész, 1835-ben:

„Kimondhatatlanul szép a lassú magyar. Az eredeti magyar lassú nóta epedő, mint a szerelmes dalja holdvilágéjben kedvese ablakjai alatt. Fellengős, mint az ifjú magyar Leonidas szíve, ki szabadságát védve harcra kél. Lágy és panaszló, mint a nyögő fuvallat elfelejtett hősök sírjain, és epedő, mint az ártatlan leány első szerelmi csókja.” (Honművész, 1835. március 5.)

A Lassút többnyire Friss követte, olyan szapora tánc, melyet sokszor tényleg csak a legügyesebbek tudtak járni. A 19. század első felének egyik leghíresebb magyar táncosa Veszter Sándor volt, aki nemcsak itthon, hanem távoli országokban is sokakat hódított meg a magyar táncnak. 1841-ben August Schmidt írt hosszabb értekezést a magyar zenéről, amelyben szó esik a Frissről is:

„Ahogy a négy zenész elkezdett egy Lassant, úgy hiszem Biharitól, hamarosan vége lett a zúgolódásnak. Mély csöndben körülállták a zenészeket, és volt, akinek a könnye is kicsordult. Majd a Frissre váltottak a zenészek, megpendültek a sarkantyúk, a végén pedig mindnyájan hangosan követelték: Még egyszer!” (Pannónia, 1841. augusztus 24.)

Egyes vélekedések szerint a „palotás magyart”, mint udvari táncot, már a XV. században ismerték. E táncot lejtették a magyar főurak és hölgyek, s miután eleje csak lassú fordulatokból állott s inkább sétatánc volt, idősebb hölgyek és férfiak is részt vettek benne, sőt néha még egyházi férfiak is, ez utóbbiak azonban nem kezét, hanem a zsebkendőjét fogták meg a táncosnőnek. A palotásnak egyik neme volt később az ú. n. „magyar szóló”, melyben egy-egy fiatal dalia mutatta a magyar táncban való jártasságát, de ez alkalommal sebesebb tempóban játszották s minden 4. és 8-dik ütemre egyet bokázott a táncos és sarkantyúit összeverte. Noha a palotás a 19. század során is népszerű maradt, a szabadságharc bukása után a csárdás vette át a vezető szerepet. Oly nagy kedveltséget ért el, hogy már Bécsből is féltékenyen tekintettek a magyar táncra. Uhl Frigyes bécsi újságíró miért is írt volna pikírt hangú cikket a magyar táncról, ha nem féltékenységből?!

Cigányok és szlovákok

„A Komlókertben vagyunk, hol a legtöbb magyar vacsorál. Amint a zene megszólal, szomorú andalgással néznek maguk elé, Isten tudja, mire gondolnak! Egyet sóhajtanak, isznak reá némán, később megszólalnak, egyet-egyet mosolyodnak, összeütik bokáikat, töltenek és ismét isznak, s úgy teszik gyakran poharaikat az asztalra, hogy csak úgy táncolnak belé. Egyre új meg új nóták és új palackok érkeznek, foly az ivás, mely közben nagyokat sóhajt, sőt egyszer másszor zokog is a magyar, amidőn ahelyett, hogy letenné, földhöz vagy falhoz vágja a poharat. Már ilyenkor le nem teszi a cigány a vonóját, hanem folyvást húzza az egyik csárdást a másik után, a magyar pedig oda-oda kiált neki: ’hogy volt’, ami annyit tesz, hogy ’még egyszer!’” (Vasárnapi Újság, 1855. április 8.)

Pedig a bécsiek odavannak a magyar zenészekért, van úgy hogy elragadtatásukban még azt is mondják, a magyar cigányok jobban játszanak Strauss-zenét, mint maguk a bécsiek. A magyar tánc kritikája egyike lesz a lapok legkedveltebb témáinak. A helyes magyar tánclépésekről folytatott viták méltó előképei a 20. század második fele futballkritikáinak. Ahogy a focihoz ma, úgy a tánchoz akkoriban egyszerűen „mindenki értett”. Uhl Frigyesnek azonban egyben igazat kell adnunk. Az italozás elengedhetetlen volt tánc előtt és közben. 1858-ban a Szépirodalmi Közlöny adja meg a helyes irányt:

„Tudd meg nyájas vendég, hogy a magyar zene hallásánál a tökéletes józanság az élvezet rovására történik. Mert csakis a magyar szőlőnedv értetheti meg az idegennel e dallamosság mennyei fogalmát, mely mint valami varázsszer elaltatja a mindennapiság nyomasztó külbefolyását, és fogékonnyá teszi a keblet a költészet magasztosabb sugallatai iránt. A magyar népdalok Beethoven-symphoniák kicsinyben, melyeknek tartalma szabadság és öröm után vágyik.” (Szépirodalmi Közlöny, 1858. október 28.)

A csárdás népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy elkezdődnek a „plágium-perek”, a sajtóban egymást szidják, s vádolják lopással a szerzők. Szinte nincs olyan téma, amiről ne születnék új tánc. A kolozsvári prímás négy csárdásáról, az Ádám, az Aurélia, a Cecília és a Rozália csárdásról a Zenészeti Lapok egyebek közt ezt írja:

„Pongrácz József úgy látszik feladatául tűzte a kalendárium minden nevére egy csárdást írni. Hogy minő ez a fentebbi négy csárdás? Erre elég annyit mondani, hogy ha még 400-at is ír olyat, akkor se lesz köztük több különbség, mint van akármelyiknek két része közt. Ha már zeneszerző akar lenni, legalább tanuljon valamit, vagy írassa le olyan emberrel, aki nem ír Á helyett X-et.” (Zenészeti Lapok, 1869. július 25.)

A divat hullámai nem állnak meg az ország partjainál. Maga Brahms is a csárdáskorszak terméséből, az ötvenes, hatvanas évek csárdásdallamaiból vette a Magyar táncokhoz szükséges témáinak nagy részét.

Ha már Brahms szóba került, akkor nem hallgathatjuk el Liszt nevét sem, aki különösen vonzódott a magyar táncok iránt, nem beszélve azok előadóiról, a cigányzenészekről. A Barabás-villában tartott összejövetelről a Délibáb újságírója tudósít:

„A jókedvű lakoma közt Liszt óhajtására fölkeresteték s meghívaték Patikárus Ferkó zenésztársaságával. Liszt újólag elmélyedve bámulá e barna zenészek magyar művészetét. Ferkó varázserejű nyírettyűje nem egyszer csalt a zongorakirály szemeibe könnycseppeket s miután Patikárusék eljátszottak néhány lelkes darabot, Liszt fölkelt, kivette kezeikből a hangszereket, leültette őket a terített asztal mellé. Önök minket felségesen mulattattak – mondá – önök most pihenjenek, már meg kölcsönösen, mint illik, mi fogjuk önöket mulattatni, mennyire tőlünk telik, most én adok koncertet. Liszt aztán a zongorához ült és játszott, játszott az egész vendégsereg véghetetlen elragadtatására.” (Délibáb, 1856. szeptember 14.)

Az ötvenes évek végén egyre többen kongatják a vészharangot: vissza kell hozni a régi magyar táncokat – írják sokan, hiszen még azok is, amelyek „műsoron vannak” olyannyira megváltoztak, hogy nagy elődeink rájuk sem ismernének. Kondor Lajos nemcsak az új zenét veti meg, hanem a táncosokat is; őket „nyargalász s lábkaszibálók seregeként” aposztrofálja. Tény, hogy nemzetközi viszonylatban, érjenek el bármekkora külföldi sikereket is cigánybandáink, a magyar társasági tánc és zene puszta egzotikum marad csupán. Még akkor is, ha muzsikusaink néha tanújelét adják hazafiúi érzésüknek is. A kairói luxusétteremben játszó Babári Jóskától Ferenc Ferdinánd trónörökös nem kér magyar nótát, ehelyett a prímás a trónörökös és neje asztalánál Strauss-keringőt játszik. A bandához visszatérve azonban a magyar Himnuszba kezd, majd a Rákóczi indulót is eljátssza. Ez viszont már a 20. század eleje, annak az időszaknak a kezdete, mely egy nosztalgikus fellelkesülést nem számítva a népies magyar táncok hanyatlását hozta, úgy ahogy a cigányzenésszel szembeni patrónusi-úri magatartás is fokozatosan idegenné vált, és a II. Világháború után megszűnt. Ahogyan Sárosi Bálint írja: „A kevés, még létező cigányzenekar ma is tudja azt és úgy, sőt még jobban is játszani, mint amit és ahogy a száz év előttiek. De a varázs megszűnt.”

Kodálynak és Bartóknak köszönhetően nagyobb kincs került a felszínre: a parasztzene és a paraszttánc.

Szerencsés lapjárást!

A Rákóczi Kártya doboza

Pár napja jelent meg a Borda Antikvárium legújabb kiadványa, a Rákóczi Kártya. Borda Lajos ismét kiváló ízlésről tett tanúbizonyságot. Az ötlet elsőrangú, több értelemben is. A kártya, mint "műfaj" egyike a legrégibb nyomdatermékeknek, a magyar kártya már régen "rehabilitálásra" várt, a Rákóczi szabadságharc pedig történelmünknek legalább olyan fontos eseménye, mint az 1848-as. Mégsem beszédtéma. Mostantól viszont kártyatéma.

Borda Lajos Felvidéki András grafikusművészt kérte fel az illusztrációk elkészítésére, aki igazi magyar kártyát alkotott. "A kártya alakjai a Rákóczi szabadságharc szereplői, vagy hozzájuk kötődő valós vagy költött alakok, helyszínek. Kártyajelei módosított német kártyajelek. A király koronás, aláhúzott az alsó, föléhúzott a felső, az ász keretezett. A király trónon ül, az alsó gyalogos, a felső lovas katona." (Részlet a tájékoztató füzethez írt bevezetőből.) A Rákóczi Kártya megrendelhető a Borda Antikvárium honlapján.

Megjelent!

Megjelent antikváriumunk decemberi újdonságértesítője. 85 kézirat, ritka zenei könyv és kotta található a listában. Különlegesnek számít például az a Bartók Béla által írt kottás albumlap, amelyen "Az éjszaka zenéjéből" található idézet, vagy az a "nem zenei" dedikáció, amely Mark Twaintől származik. A könyvek közül  Jerney János "Gondolatok a jász kürtről" című ritka kiadványát emelném ki, a kották között pedig számos vonósnégyes (Borogyin, Dvorák, Mendelssohn, Schumann és Csajkovszkij) első vagy korai kiadását ismerheti meg az olvasó.
A katalógus letölthető innen, míg a képek itt találhatók.

A dán szalonzenész

Schytte: Albumblätter (1890 körül)

Ludvig Schytte (1848-1909). Dán zongoraművész, zeneszerző. 22 éves koráig senki nem tanította, ennek ellenére gyorsan fejlődött, sőt Dánián kívül több koncertet is adott. Később olyan mestereknél tökéletesítette tudását, mint Gade, Taubert (Berlin) és Liszt (Weimar, 1884). 1887-től tanított Bécsben, majd 20 évvel később Berlinbe költözött, ahol a Stern Konzervatórium tanára lett. Schytte elsősorban pedagógiai művei révén vált elismertté, ezek közül a legfontosabb a Horneman's børneklaverskole (1892) gyűjtemény. Szólózongorára írt darabjai szalonzenei értékűek, zongoraversenyén (Op. 28) érezhető Schumann hatása, Op. 53-as Szonátája pedig kicsit felülemelkedik a szalonzenei üres bájon. Talán csak e két zeneműben próbálta a művészet mélyebb rétegeit megismerni. Testvére Henrik Schytte (1827–1909) csellista és zenekritikus volt, legismertebb munkája a dán zenei lexikon (Nordisk musiklexicon, Copenhagen, 1888–92, suppl., 1906.)

A képen látható kotta megvásárolható itt.