Massenet, Jules (1842–1912), komponista,
a 19. század végének és a 20. század elejének legsikeresebb és legtermékenyebb
francia operaszerzője.
Vidéki kereskedő családba
született, de zenét már Párizsban tanult. Életének fő színhelye is a francia
főváros volt. Apja mezőgazdasági céget vezetett, mint agrármérnök, híres fia a
második házasságából született. Édesanyja – Massenet elmondása szerint – igazi feleség
és anya volt, hiszen elsősorban neki volt gondja arra, hogy Massenet zenei
nevelését is biztosítsa. Jól zongorázott, sőt még zenét is szerzett. Erre
sokkal több ideje maradt akkor, amikor férje nyugdíjba vonult, ők maguk pedig
fiúk után Párizsba mentek.
Amikor Massenet-t felvették a Conservatoire-ba,
már teljesen világos volt, hogy csak és kizárólag zenei pályán fog dolgozni.
Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy 1859-ben megnyerte a Conservatoire
zongoraversenyét, majd 3 évvel később második díjat kapott a szolfézs- és
ellenpontversenyen. Ambroise Thomas zeneszerzés-osztályába került, tanáráról
pedig egész életében tisztelettel beszélt. Massenet nemcsak zongoratanárként tartotta
fenn magát, hanem színházi munkát is vállalt: a Théâtre Lyrique zenekarában
timpanizott. Ezt az állását négy évig töltötte be, s így alkalma volt közelebbről
is megismerkedni a korszak francia operáival. Különösen szerette Gounod
Faustját, vagy Reyer és más kortárs zeneszerzők zenés színpadi darabjait, de
úm. belülről ismerte meg a nagy elődök, Gluck, Mozart, Beethoven és Weber
alkotásait is. Mély nyomokat hagyott benne az az előadás, amelyen Berlioz
vezényelte a „Krisztus gyermekkora” című művét 1855-ben, de hasonló hatással
volt rá, amikor Wagnert láthatta dirigálni 1860 februárjában.
Mindezen élmények ellenére
viszonylag későn fogott komponáláshoz. 1861-ben kiadott egy Bravúrfantáziát
(Meyerbeer dallamaira), s egy évvel később már készen állt, hogy megpályázza a
Római díjat. Sajnos nem járt sikerrel, de egy évvel később már nyerni tudott „David
Rizzio” című kantátájával. Két évet töltött Itáliában, sokat utazott, keveset
komponált. Találkozott Liszttel, s rajta keresztül egy fiatal francia nővel, Mlle
de Sainte-Marie-val, aki később a felesége lett. Ösztöndíjának legfontosabb
darabja a „Requiem” volt, de ezen felül komponált még dalokat, egy zenekari
szvitet és belekezdett egy szimfóniába is.
Amikor 1866-ban visszatért
Párizsba, megélhetését tekintve maradtak a zongoraórák és a komponálás. Írt jó
néhány divatos dalt és zongoradarabot. Októberben feleségül vette Ninont (ez
volt felesége beceneve), a házasságból pedig egy gyermek született, két évvel
később egy leány, kit Juliette-nek neveztek el. Karrierjét ezen a ponton két
tényező befolyásolta leginkább. Egyrészt megismerkedett Georges Hartmann-nal,
aki 25 éven keresztül volt barátja és mentora, másrészt felkérést kapott az
Opéra-Comique-tól egy egyfelvonásos megírására. Ezt a megbízatást a
Római-díjasok kapták, igaz nem mindenki részesült benne az idők folyamán. Valószínűleg
tanárának, Thomas-nak közbenjárása is kellett ahhoz, hogy Massenet megkapja a
munkát. „Esmeralda Itáliában” volt a mű címe (sajnos a zene nem maradt fenn), s
1867. április 3-án játszották. Ez volt tehát az első darab, az első lépés egy
tényleg csillogó operaszerzői pálya felé.
Massenet gyorsan bekerült abba a
fiatal zeneszerzőkből álló csoportba, melynek tagjai Gounod és Thomas nyomába
kívántak szegődni. Saint-Saëns, Bizet, Delibes, Lalo, Fauré, Lacombe,
Castillon, Duparc voltak közülük a leghíresebbek. Majdnem mindegyikük részt
vett azokon az operaszerzői versenyeken, amelyeket az Opéra-Comique és a Théâtre
Lyrique szervezett. Pasdeloup szívesen játszotta Massenet szvitjeit, kísérte
zongorás dalciklusait, vagy segített a „Béke és szabadság” című kantáta
előadásában, az uralkodó születésnapján, 1867-ben. Girod, Flaxland és Hartmann pedig
megjelentették zeneműveit. Eleinte úgy tűnt, az operaházak zárva maradnak
előtte. Egy kritikus ugyanis a már említett zenés színpadi műve után azt
találta írni, hogy Massenet inkább szimfonikus mintsem színpadi szerző. Ugyanez
a stigma volt Saint-Saëns-on és Lalón is. Amikor Massenet vett részt operai versenyeken,
soha nem nyert. Manfrédja (Byron nyomán) nem is készült el teljesen, „Méduse”
című művének (Barbier és Carré szövegére) bemutatását pedig megakadályozta a Francia-
Porosz háború.
Nem mondhatnók, hogy a háború
után Massenet operaszerzői helyzete nagyon megváltozott volna. Ugyan sikert ért
el a „Lahore királyával” (Palais Garnier, 1877), és kinevezték a Conservatoire
zeneszerzés professzorává, Massenet többre vágyott. Négy felvonásos „Don César
de Bazan” című vígoperájával sem törte át a közöny falait, mindössze 13-szor
játszották. 1871-es „Magyar jelenetek” című művét további szvit követte. A
jelentősebbek közé a „Scènes pittoresques” 1874-ben, „Scènes dramatiques”, egy
évvel később és a „Scènes napolitaines” 1876-ban sorolható. Ahhoz, hogy erről
az időszakról teljes képet kapjunk, több dokumentummal kellene rendelkeznünk; Massenet
viszont számos művét megsemmisítette.
Mindettől függetlenül színpadi
alkotásai megalapozták hírnevét, s nemcsak Franciaországban, hanem Itáliában is
elkezdtek figyelni rá. Ricordit például lenyűgözte, olyannyira, hogy megbízást
is adott számára. Flaubert nemrég megjelent művét, a „Heródiást” ajánlotta
figyelmébe, barátja, Hartmann pedig azonnal kapcsolatba lépett Paul Milliet
szövegkönyvíróval. Massenet 1878 őszén kezdte meg a munkát, pontosan abban az
esztendőben, amelyben professzori kinevezésének köszönhetően, már
megkérdőjelezhetetlen zenei tekintélynek számított Franciaországban. Saint-Saëns,
aki szintén pályázott Massenet helyére nem igazán örült kollégája sikerének;
meg is romlott a kapcsolatuk. Hogy személyiségének árnyoldalaira is
rámutassunk, Massenet (tanítványainak elmondása szerint) nem volt igazi
tanáregyéniség. Leginkább gyerekesen és kényszeres pontosságot követelve
okította a hozzá járókat. Közülük a következők érdemelnek elsősorban említést: Pierné,
Charpentier, Schmitt, Bruneau, Ropartz, Hahn, Koechlin és Enescu. Szigorú
beosztás szerint élt: télen tanított, a melegebb hónapokban pedig vidéken
komponált. Ebből a rendből csak az tudta kizökkenteni, ha nagyobb műveit
külföldön is előadták. Akkor elutazott a premierekre.
De vissza a „Heródeshez”!
1879-ben fejezi be az operát, de Vaucourbeil, az Opéra igazgatója azonnal
visszadobja, mondván a bibliai és a szerelmes témák ilyetén keveredése nem
ízléses. Hasonló okok miatt hátráltatta Saint-Saëns Sámson és Deliláját is. Nos,
Massenet nem esett kétségbe, valószínűleg azért sem, mert a brüsszeli Théâtre
de la Monnaie lecsapott a darabra. Brüsszel egyébként is kihívást jelentett a
korabeli francia szerzők számára, hiszen ott gyakrabban mutattak be kortárs
operákat, mint Párizsban. A premier 1881-ben volt, amelyet azután számos más
országban is megtartottak. Massenet írt még két szvitet, majd egy teljesen más
operai tervvel kezdett foglalkozni. A szövegkönyvet egyrészt Henri Meilhac (Offenbach
egyik bevált szövegírója) és Philippe Gille jegyezte, alapjául pedig Prévost
regénye, a Manon Lescaut szolgált. 1882 márciusában kezdett dolgozni rajta a
komponista, és az év vége felé már el is készült a munkával. A bemutatóra ennek
ellenére csak 1884-ben került sor: januárban, az Opéra-Comique-ban vitték
színre a darabot. A siker akkora volt, hogy Massenet egy csapásra a világ
legjobb operakomponistáinak sorába számított. Mondanom sem kell, hogy nem érdemtelenül,
hiszen a Manon fénye azóta sem halványodott. Massenet karrierje tehát elérte
csúcsát, s noha messze nem dolgozott olyan gyorsasággal és gondos közreműködői
körültekintéssel, mint Verdi, a következő 28 évben még 20 operával gazdagította
a francia opera irodalmát. Más műfajokban jóval kevesebbet írt, s élete továbbra
is tervezett mederben haladt tovább: komponálás, hangszerelés, publikálás,
produkció. Így ment ez évről évre.
A Manont követő operából ugyan
nem lett semmi, hiszen közbejött egy jobb téma, a Corneille drámáján alapuló „Le
Cid”, amelyet 1884-ben vetett papírra a mester, s egy esztendővel később már be
is mutatták az Opérában. Ezután visszatért a Manon bensőségesebb stílusához,
egy korábban már dédelgetett ötlet, a „Werther” kapcsán. Ezt a színpadi
alkotást 1885-ben fejezte be. Barátja, Hartmann tudta, hogy Massenet-nek
folyamatos inspirációra van szüksége ahhoz, hogy komponáljon. Vásárolt is neki
egy 18. századi Versailles-i kis palotát, hogy ott dolgozhasson nagy
nyugalomban, majd 1886-ban befizette egy bayreuthi túrára. Még azt is
felvetette, hogy jó lenne meglátogatnia a Frankfurttól délre fekvő Wetzlart, ahol
Goethe megírta a „Werthert”. Nos, Hartmann jól ismerte barátját, hiszen az
utazást követően Massenet hamar befejezte az operáját. 1887-ben az
Opéra-Comique visszaadta a darabot, túlságosan depresszívnek találták. Nos, a „Werthert”
csak 1893-ban mutatták be Párizsban, viszont az ősbemutatóra már sor került egy
évvel ezelőtt, Bécsben. A sikert a Manonéhoz lehet mérni, még akkor is, ha a „Werthert”
jóval kevesebbszer adják ma, mint korábban.
 |
| Sybil Sanderson |
1887-ben Massenet találkozott a 22-éves
amerikai szopránnal, Sybil Sandersonnal, akinek hangja egyszerűen lenyűgözte.
Az ő kedvéért változtatott Manon szerepén, és egy újabb operát is kívánt
számára komponálni. Az „Esclarmonde” egy ‘opéra romanesque’, látványos
elemekkel, a középkori lovagvilág felidézésével. A zenetörténészek szerint itt
jelentkezik Massenet-nél leginkább Richard Wagner hatása. 1889-ben, a
Világkiállításon mutatták be.
Következő alkotása, az „Amadis”
sokkal bonyolultabb szövésű, s nem is adták, csak 10 évvel a szerző halála
után. A „Le mage” szintén egy nagyopera, itt Verdi Aidájának hatása érezhető
inkább. Az 1891-es bemutató talán a legkevésbé sikerült a Massenet-premierek
közül. Nem is vették elő azóta sem. Massenet-t lesújtotta, hogy barátja,
Hartmann 1891-ben csődbe ment, s így műveinek kiadását az Heugel-nek kellett
átvennie. Bár az is igaz, zeneszerzőként igen jól keresett, s bevételeire nagy
hatással nem volt támogatójának szerencsétlensége.
1892-ben Massenet Bécsbe utazott,
hiszen a szezont a „Wertherrel” nyitották, de bemutatták „Le carillon” című
balettjét is. Ezután talált rá Anatole France „Thaïs” című regényére, amelyből
operát kívánt írni, természetesen még mindig Sybil Sanderson hangjára. Hihetetlen
erővel kezdett dolgozni. 1894 márciusában az Opéra színre viszi a „Thaïs-t”,
májusban az Opéra-Comique bemutatja a „Le portrait de Manont”, a Covent Garden
pedig júniusban adja a „La Navarraise” című Massenet-operát. S ha ez még kevés
lenne, a szerző ebben az időben fejezi be és hangszereli meg Delibes „Kassyáját”,
a „Grisélidis és Cendrillon” pedig 1895-ben készül el. Mindeközben tanít a
Conservatoire-on, de amikor 1896-ban Thomas meghal, az ő helyzete is
megváltozik. Amikor felajánlják neki az igazgatói posztot, csak nagy nehézségek
árán vállalja el, hiszen zeneszerzés osztályába már így is túl gyakran kellett
kisegítőt igénybe vennie.
Amíg a „Grisélidis és Cendrillonnal”
az előadási lehetőségre vár, megírja a Daudet művén alapuló „Saphót”. Ezt
1897-ben az Opéra-Comique viszi színre. Noha ez a darab sikeres volt a szerző
életében, azóta nem nagyon játszották sehol. 1899-ben vitték színre utoljára,
abban az esztendőben, amikor Massenet egy csinos kis vidéki kastélyt vásárolt
magának. Itt fejezte be szakrális alkotását is, az „Ígéret földje” címűt,
amelyet a párizsi St Eustache temlomban játszottak először.
A századfordulóra Massenet műveit
mind az Opéra mind az Opéra-Comique szívesen látta, de Franciaországon kívül, Londonban,
Milánóban, Bécsben és más nagyvárosokban is gyakran adták operáit. Kottáit pedig
kiadója míves kötésben és illusztrált címlapokkal hozta ki. Noha már
említettem, hogy Wagner hatása érezhető egyes darabjain, más befolyások nem
nagyon érték. Kevesen gondolták volna róla, hogy változni képes, talán maga sem
hitte volna el. Sem az oroszok, sem Debussy, sem pedig a fiatal Richard Strauss
nem hagyott nyomot kései művein.
Racine „Phèdrájára” írt zenéjét
1900 decemberében játszották először a Théâtre de l’Odéonban, s a Boccaccio
művén alapuló „Grisélidis-t” egy évvel később láthatta a közönség az
Opéra-Comique-ban. Következő operáját, a csak férfi szereplőkkel játszott „Le
jongleur de Notre-Dame-ot” Monte Carlóban mutatták be. Életében még négy zenés
színpadi alkotásnak volt premierje, halála után pedig még hármat mutattak be.
Kicsit hagyjuk el az operák
világát, bár tény, hogy Massenet kizárólag ennek a műfajnak köszönheti
hírnevét. Pedig írt zongoraversenyt is, mely egyike kevés, nagyobb szimfonikus
zenekarra álmodott műveinek. Louis Diémer adta elő ezt a darabot, 1903-ban a
Conservatoire nagytermében. Hogy mekkora volt a siker nem tudom, az azonban biztos,
hogy sok csodálója nem akadt a jövőben sem. Olyannyira lényegtelen
kompozícióról van szó, hogy Massenet önéletrajzában sem tesz említést róla.
Mivel rájött arra, hogy az operarepertoár gazdagítása jobban megy neki, mint a
zongoraversenyé, én is visszatérek az operákhoz. Massenet-ről kevesen tudják,
hogy folytatta Mozart Figaróját. „Chérubin” című művében Cheribino életét
kíséri tovább. A nadrágszerep itt is megmaradt. Mary Garden énekelte először
ezt a szerepet Monte Carlóban, 1905-ben. (Mary Garden világhíres szoprán volt,
a többi között ő énekelte Melisande szerepét 1902-ben, Debussy Pelleas-ának
bemutatóján. Ezen kívül szenzációs volt Salomeként és Carmenként is. A skót
énekesnő, Mary Garden egyszerűen elragadó nő volt, sokan sokszor próbálták
elcsábítani. Az egyik ilyen alkalom egy operabemutatón volt, ahol nem ő énekelt
ugyan, de megjelent egy csodálatos, vállpánt nélküli estélyiben, ami akkoriban
kihívónak számított. Azonnal odament hozzá egy idős úr, és a következő
szavakkal kezdett neki udvarolni: „Csodálatos a ruhája, asszonyom, de nem
tudom, mi tartja fenn?” Mary Garden válasza egyszerű volt: „Az ön kora, uram!”)
 |
| Lucy Arbell |
Életének vége felé Massenet írt
még egy balettet („Cigale”) az Opéra-Comique számára és belekezdett két operába
is: az egyik az „Ariane”, a másik a „Thérèse” volt. E két operában már egy
másik híres énekesnő inspirálta: Lucy Arbellről van szó, aki több kései művét is
színre vitte. Az „Ariane” 1906-os sikere után sem szűnt meg Massenet
munkakedve: megírta a később megbukott „Bacchust” is. Utolsó színpadi műveinek
sikertelenségét sokan Lucy Arbell számlájára írták. Túlságosan száraznak
találták őt a kritikusok. Csak cím szerint idézem fel az utolsó darabokat: „Bacchus”,
„Don Quichotte”, „Roma”, „Panurge és Cléopâtre”.
A nagy francia zeneszerzői
hagyománytól, Berlioz, Reyer vagy Saint-Saëns tradíciójától távol tartva magát,
Massenet életének nagy részében nem írt zenén kívül semmi mást. Sem
újságcikket, sem tanulmányt, sem kritikát. Nem szerette az interjúkat, s azt
sem, ha a közönség előtt kellett volna beszélni darabjairól. 1911 februárjában
viszont az Echo de Paris mégiscsak lehozott 5 cikket Massenet tollából, „Souvenirs
de théâtre” címmel. A következő év novemberében ugyanitt heti rendszerességgel
jelentek meg visszaemlékezései, melyeket később könyv formájában is kiadtak.
Minden hibája ellenére a korabeli francia operajátszás nagyszerű leírását adja
ez a mű.
Akik ismerték Massenet, mind
megegyeztek abban, hogy messze állt tőle a nagy zeneszerzőktől sokszor
megszokott agresszív stílus. Udvarias és kedves volt, nem pletykált, bár
többször adott hangot keserűségének az új zenei irányok tekintetében.
Élettörténetében nem találunk heves levelezéseket szövegkönyvírókkal,
impresszáriókkal és karmesterekkel. Amiről Massenet pályája tanúskodik az a
siker csendes élvezete, melynek alapjául a megtervezett munkarend szolgált.
Visszaemlékezéseiben így ír:
„Régi szokásom, hogy korán kelek. Négytől délig dolgozom, ebédelek,
majd hat órát tanítok. Ha együttzenélésre hívnak, szívesen megyek tanítványaim
szüleihez esténként.”
Később – főként a nyári
hónapokban – már „csak” ötkor kelt, télen pedig hatig aludt. Busser-nek ezt
mondta: „Tartsd fenn a reggeleket a
komponálásnak és a hangszerelésnek, s ne az ihletre várj, hisz az másképp úgyse
jön!” Massenet általában asztali zongorájánál dolgozott, annál a bútornál,
amelyet csak az ő számára gyártottak. Egy íróasztalról van szó, melyen
billentyűzet is volt, benne pedig egy kis Pleyel-szerkezetnek köszönhetően
szólaltak meg a hangok. Ma már workaholic-nak mondanánk, és valószínűleg nem is
szégyellené. „Dolgozz, mindig csak
dolgozz!” – hangoztatta többször. Munkabírásának egyik jellegzetes példája
a már említett „La Navarraise” operájának hangszerelése: a 257 oldalas
nagyzenekari partitúrát kilenc nap alatt fejezte be.
Amikor kiválasztotta operájának
témáját, s megkapta a szöveget a librettistától, kívülről megtanulta azt:
„Amikor szereplőim világának belsejéig eljutottam, amikor már teljesen
élénken mozogtak képzeletemben, legalább két évig így hagytam őket, anélkül,
hogy bármit is lejegyeztem volna. Várok ugyan az inspirációra, mely az általa
önkényesen választott időpontban jelenik meg csupán, de a zene közben elkészül
a fejemben. Amikor pedig az utolsó hangjegyet is „kiírtam” egyszerűen lemásolom
a memóriámból, nagyjából hat hónap alatt.”
Kései operáinál jóval a próbák
kezdete előtt elkészült a zongorakivonattal, amit nyomdába küldött, így az
énekesek nyomtatott kottából tanultak (ritka volt ez akkoriban). Kéziratos
partitúráit mindig a legnagyobb műgonddal jegyezte le, csak a jobb oldalra írt,
javítások alig találhatók bennük. Sőt, arra is volt ideje, hogy a kották
margójára felírja éppen aktuális élményeit, vagy éppen lejegyezze az időjárást.
Massenet ugyan nem volt
emberkerülő, de nem is volt az a kávéházi alkatú művész. Nem szerette a
fogadásokat, legfőképpen pedig azt utálta, ha beszédre kérték. Jellemző volt
rá, hogy a premierekre csak nagy ritkán ment el. Nem azért mert ideges lett
volna az előadástól, vagy a fogadtatástól, inkább a bájolgástól viszolygott.
Szerette a vidéki élet nyugalmát, s amikor Párizsban volt, esténként inkább
otthon maradt. „Így dolgozom – nyilatkozta.
Lehet, hogy ez jó, vagy rossz, de nincs merszem változtatni rajta.”
Viszont rajongott a nőkért, de
úgy, hogy nőcsábásznak csak bajosan mondhatnánk. Sokat pletykáltak róla és Sybil
Sandersonról, valamint Lucy Arbellről, de ezek a viszonyok megmaradtak a barátság
határain belül. Ugyanígy tisztelte férfi énekeseit is, például a baritonista Lucien
Fugère-t is, aki számos Massenet-operában játszott. Massenet családszerető
volt, s tanítványai közül sokan rajongva szerették. Ma sokan unalmasnak
mondanák. Igaz is lenne, ha nem maradt volna utána például egy olyan opera mint
a Manon. (Hugh Macdonaldnak a Grove Online-on megjelent írása nyomán)
